KATONÁK A HOLDON

„Az első nemzet, amely katonai bázist alapít majd a Holdon, uralkodni fog a Föld felett.” (Willy Ley)

Érdekes belepillantani, hogy az amúgy a rakétatechnológia területén szaktekintélynek számító Ley hogyan képzelte el a nem túl derűs jövőt…

Ley úgy gondolta, hogy a III. Világháborút már egy a Holdról az ellenségére irányzott katonai csapással fogják megindítani. Szerinte a Holdon tartózkodók helyzeti előnyben lesznek, hiszen megfelelő méretű teleszkópjaik segítségével bármit kikémlelhetnek majd a Földön lévő ellenségről. S ez az, ami majd megnyitja a világuralom felé vezető utat, a Holdat az uralma alá vonó nemzet előtt.

(Itt célszerű nyitni egy zárójelet és megemlíteni, hogy az ’50-es évek elején járunk, tehát még senki nem gondolhatott arra, hogy az elektronika fejlődése majdan lehetővé teszi olyan katonai kémműholdak építését, amelyek képesek rendkívül nagy felbontású felvételeket készíteni a Föld bármely pontjáról.)

Mindemellett Ley úgy vélekedett, hogy röviddel a XX. század vége után fogja valamelyik nemzet megalapítani az első Hold bázist. S miután ez megtörténik, hozzá is kezdhetnek majd az ellenség megfigyeléséhez, és megkezdhetik kiépíteni a feltételeit egy gyors rakétacsapásnak.

A Hold felszíne megszámlálhatatlan mennyiségű kráterrel van felszabdalva, s ezek kiváló helyszínt jelenthetnek egy katonai bázis számára. Ley eme gondolatsorához a távlatokba tekintve még azt is hozzáfűzte, hogy a Holdat militarizáló nemzet nem csupán a Föld felett, hanem a későbbiekben a Naprendszer belső részében is uralkodni fog majd.

A Holdra telepített, s a Földre szegezett rakéták egyébiránt mindörökre ki fogják törölni az egyes országok lakosainak a szótárából a „biztonság” kifejezést, hiszen állandó s védhetetlen fenyegetést fognak jelenteni.

Ley számításai szerint a Hold-béli bázis teleszkópjai az atmoszféra hiánya miatt ötszörte erősebbek lesznek, mint hasonló méretű földi társaik. A Holdra telepített teleszkópokkal minden földi tevékenység megfigyelhető lesz: gyárak működése, kikötők és vasútvonalak forgalma, hadseregek mozgása és persze az olyan földi nagyvárosok mindennapjai, mint Los Angeles, New York, Tokió, Moszkva. Így az első nemzet, amely bázist létesít a Holdon, ellensége szinte minden lépését ismerni fogja.

Ley persze tisztában volt azzal is, hogy a Holdon nem lesz egyszerű az élet. A szélsőséges hőmérsékletingadozás, a légkör és a víz hiánya meg fogja nehezíteni az ott állomásoztatott katonák dolgát. Ezért úgy gondolta, hogy a Hold-bázist nem a felszínen, hanem a felszín alatt fogják megépíteni.

Az első expedíciónak ehhez mélyen a felszín alatt fekvő üregeket, barlangokat kellene felkutatnia –vélte Ley. Ezek hiányában mesterségesen, felszín alatti robbantásokkal kellene üregeket létrehozni.

Amennyiben ez megvan, akkor a bázis teljes kiépítéséhez, és annak energiaellátáshoz üzembe kellene helyezni egy atommáglyát is, amely az egyik kulcseleme lenne az állandó Holdon tartózkodásnak – írta Ley.

Az atommáglya által termelt hőenergiával már lehetne annyi gőzt előállítani, amivel meghajthatóak lennének a bázis kiépítésénél használandó munkagépek, s közvetve szintén az atommáglya lenne felhasználva a levegő és a víz előállítására. (Érdekes, hogy Ley áram helyett gőzzel hajtotta volna a holdbéli építkezéshez szükséges gépeket.)

Ley ekképpen folytatja sorait: amíg az Holdra küldött emberek meg nem építik az atommáglyát, az űrhajóikban fognak élni, és azt a vizet és levegőt használják majd el, amit még a Földről vittek fel magukkal.

Az űrruháik hermetikusan zártak lesznek. Szintén zárt, gömb alakú plexiüveg védősisak és a ruházatba épített fűtő egység fogja lehetővé tenni, hogy az űrhajóiktól távol is képesek legyenek a Hold felszínén dolgozni.

A később kiépülő „lakóbarlangok” is hermetikusan zártak lesznek, és azt, hogy a levegő ne szökjön ki belőlük, légzsilip fogja biztosítani. Ez az egyetlen útja annak, hogy belső tér elszeparálható legyen a külvilágtól.

Láthatjuk, hogy Ley meglehetősen aprólékosan kidolgozta a tervet. Arra is gondja volt, hogy a leendő hold-telepesek friss oxigénhez jussanak. Ley úgy gondolkozott, hogy a legtöbb holdkőzetben fellelhetőek kötött oxigén atomok, amik a kőzetek kémiai úton való felbontásával kinyerhetőek, és így a legénység belélegezhető oxigénhez juthat.

Hidrogén szintén szabadítható fel különféle ásványokból, a hidrogén és az oxigén egyesítésével pedig víz állítható elő. A későbbiekben a holdbéli emberek gőzturbinát és generátort is üzembe helyeznének, és így az atommáglya hőenergiáját elektromos árammá alakítanák.

A holdbéli emberek az élelmet is maguk termelnék meg. A „lakóbarlangok” egy részét nagy erejű lámpákkal világítanák be, és így mesterséges körülmények között paradicsomot, uborkát, fejes salátát, és egyéb zöldségeket termesztenének. A növények egyben arra is jók lennének, hogy az emberek által kilélegzett szén-dioxidot a fotoszintézis révén oxigénné alakítsák.

Ley tehát szinte mindenre gondolt, de nemcsak az ember létfenntartásához szükséges dolgokat dolgozta ki ilyen alaposan:

Egy Hold-kráter természetes bástyájául szolgálhatna a támadó rakétáknak. A kráter magas fala védene az ellenség esetleges bombatámadásától. A kráter központi részén az irányító egység épülete állna, ami a holdfelszín alatt alagutakkal lenne összekötve a rakéták silóival és a lakóbarlangokkal.

A rakétasilók az irányító egység körül koncentrikusan helyezkednének el. Ley úgy vélekedett, hogy a bázist csak egy közvetlen atombomba támadással lehetne elpusztítani.

Idővel pedig a bázis pedig teljesen önellátóvá válhatna, és függetleníthetné magát a Földtől.

Így tengették volna hát életüket Willy Ley Hold-bázisra telepített katonái, várva arra, hogy mikor kapják meg a tűzparancsot a III. Világháború nyitányára.

GLOBALISATION 2.0

Üdvözöljük! Ön a Globalisation 2.0 számítógépes játék telepítő CD-jét tartja a kezében. A telepítési útmutatót megtalálja a játékhoz mellékelt rövid leírásban. Most pedig engedje meg, hogy a játék lényegét röviden ismertessük.

A Globalisation 2.0 a korábban nagy sikert aratott Globalisation 1.0 folytatása. Ez az újonnan kifejlesztett játék mindenben megtartotta elődje erényeit, méghozzá úgy, hogy annak egyes elemeit jelentősen kibővítette. Jó például szolgálhat erre, hogy míg a Globalisation 1.0-ban a fő küldetés „mindössze” annyiból állt, hogy multinacionális mamutvállalatokat hozzunk létre szerte a világon, addig a Globalisation 2.0-ban ez a célkitűzés már jócskán kibővül egyéb feladatokkal is. Ennek köszönhetően a Globalistaion 2.0-ban már nem csupán a vállalatbirodalmak kiépítésével kell foglalkoznunk, hanem rafinált módon kontrollálni kell a játékban szereplő egyéneket, családokat, társadalmakat. Egyúttal ki kell terjesztenünk a globalizáció szellemiségét a Föld összes országára, és egyen-gondolkodású, engedelmes és jó fogyasztókká kell tennünk az emberiség minél nagyobb hányadát.

Mindezek megvalósításához a játékban számtalan eszköz áll rendelkezésünkre. Például elfoglalhatjuk vezető pozíciónkat a IMF, a Világbank, a FED vagy akár más pénzügyi szervezet élén is. A fentebb már vázolt feladatainkat különféle rendeletekkel és pénzügyi mahinációkkal hajthatjuk végre. Például az IMF „földi helytartójaként” – amellett, hogy különféle hotelekben kufircolhatunk a személyzettel – kötelezhetünk egyes csőd szélén álló országokat arra, hogy a nekik nyújtott magas kamatú hitelért cserébe privatizálják a nemzeti vállalataikat, sanyargassák újabb és újabb adókkal a saját lakosságukat, csökkentsék a béreket, egyúttal nyissák meg piacukat az általunk beajánlott multicégek előtt (valós példaként lásd: Görögország napjainkban).

A Világbank tejhatalmú uraként pedig akár megcsinálhatjuk azt is, hogy némi hitelért cserébe egy-egy ország adja el komplett vízkészletetét, azaz forrásait, folyóit, tavait valamely, lehetőleg amerikai multicégnek (lásd: Bolívia a 2000-es évek első felében). Az, hogy az adott ország lakossága mit fog inni, mivel fog öntözni mellékes.

A lényeg a korlátlan profitszerzés. Bármi áron.

EZERNEGYVEN

A magyarországi kereskedelmi televíziók rendszeres heti nézettségi adatait elnézegetve néha joggal merül fel az emberben az a jámbor óhaj, hogy talán jobb volna a „sötét” - vagy legalábbis annak mondott - középkorban élni.

Hiszen akkoriban ugye, hála az égnek televízió még nem igen akadt, így az emberek is hasznosabb dolgokkal ütötték agyon az időt ahelyett, hogy a népbutító kereskedelmi televíziók „műsorait” nézték volna. Micsoda szép BeleValó, NekedValó és egyéb rettenetektől mentes idők is lehettek azok!

A televízió csatornák nézettségi adatai szerint az elmúlt pár évben a hazai tévénézők közül naponta akár kétmilliónyian is örömüket lelték-lelik az olyan, a nívóját tekintve mélyen a bányászbéka hátsó fertálya alatti opuszokban mint a „Maunika”-show, a Való Világ akárhányadik szériája, a BeleValó, a NekedValó, no meg a „Taigetosz” feleséget keres. Joggal merülhet fel az emberben a kérdés, hogy valóban van-e hazánkban kétmillió, vagy akár több olyan honfitársunk akik az efféle „műsorok” megtekintésében lelik örömüket, és semmi egyéb jobb és hasznosabb szórakozásuk (családi beszélgetés, olvasás, zenehallgatás, vagy legalább zabhegyezés, esetleg vonatkerékpumpálás) nem akad, avagy előfordulhat-e, hogy maguk a nézettségi adatok nem tükrözik a valóságot.

Nos némi Google-lal végzett keresgélés után kiderül, hogy egy adott műsor esetén a kétmilliós nézetség korántsem kétmilliónyi valós nézőt jelent. Magyarországon a televíziós nézettségi adatok felmérését egy AGB Nielsen Médiakutató Kft nevű cég végzi. A módszerük a következő: az ország teljes területén mintegy 1040 háztartásában helyeztek el egy-egy olyan a televízióhoz csatlakoztatott készüléket, ami visszajelzést küld arról a cég központjába, hogy adott napon melyik családtag milyen műsort mennyi ideig nézett a tévében. A beérkezett adatokat hetente összesítik, és az azokból készült kimutatásokat a szerződött partnereik számára elérhetővé teszik.

A különböző csatornákra vonatkozó százalékos arányokat aztán az egyes, az adatokat közzétevő médiumok átszámolják az ország majd tízmilliós lakosságára. Így hát, hogyha azt olvassuk valamelyik újságban, hogy az egyik napon csaknem kétmilliónyian voltak kíváncsiak arra, hogy a ValóVillában „ki kivel mit hogyan, meg amúgy is” akkor az nem kétmillió embert jelent, hanem az 1040 monitorozott háztartás mintegy ötödét, azaz 205 családot.

Így az ország televíziónézőinek átlagos mentális képességéről és kulturáltsági fokáról már jóval bizakodóbb képet alkothatunk, és megnyugodhatunk, hogy nem szükséges a kertben túlélőbunker építésébe fognunk, mert még nem jött el kis hazánkban az agyatlan zombik kora – bár néhány parlamenti közvetítést megtekintve azért ebben nem lehetünk annyira biztosak.

AKI ELADTA AZ EIFFEL-TORNYOT

1925 tavaszának egyik párizsiasan szép délutánján Victor Lustig gróf a Champs-Élysées egyik kávéházának teraszán üldögél. Az előtte lévő asztalkán ital és cigaretta, a gróf kezében pedig egy napilap. Lustig szeme hirtelen megakad az újság egyik cikkén, ami arról szól, hogy Párizs városa le kívánja bontatni az Eiffel-tornyot, mert annak állapota olyannyira leromlott, hogy a helyreállítása óriási pénzeket emésztene fel. Nosza, támad is egy remek ötlete a mi grófunknak, olyan amilyen még senkinek sem őelőtte. A gróf ekkor talán nem is sejti, hogy ezt még évtizedekkel később is emlegetik majd Párizs utcáin…

Victor Lustig gróf nagy tervét hamarost el is meséli „üzlettársának” Dante Collinsnak, és nem sokkal később hozzá is kezdenek a megvalósításhoz. Körültekintően kell eljárniuk, ezért minden apró részletet gondosan kidolgoznak. Ezt követően kivesznek egy teljes lakosztályt az elegáns Crillon Hotelben. Automobilokat és sofőröket bérelnek. Fejléces levélpapírokat rendelnek egy nyomdától. Olyanokat, amiken ez áll: Párizs Város és Eiffel-torony Bizottság. Majd utánajárnak annak, hogy kik a legnagyobb ócskavas-kereskedők a környéken.

Nem szükséges az arisztokrácia szokásainak avatott ismerőinek lennünk ahhoz, hogy felismerjük azt, hogy a fentiek nem igazán illenek egy gróf szokványos napi elfoglaltságai közé. Nem is csoda, Victor Lustig ugyanis nem nemesi származású. A grófi címet csak azért aggatta magára, hogy könnyebben férkőzhessen leendő áldozatai bizalmába. Lustignak a rangja mellett a neve sem valódi. Duplafenekű bőröndje titkos rekeszében általában 8-10 hamis útlevél fekszik különféle személyazonosságokkal. Nem is árt az elővigyázatosság, hiszen ő korának egyik legnagyobb szélhámosa…

Az a hat ócskavas-kereskedő, akikkel Lustig és szélhámostársa Collins felveszi a kapcsolatot, gyanútlanul besétál a nekik állított nem is akármilyen csapdába, és a megbeszélt napon megjelennek a Crillon Hotel lakosztályában. Miközben koktéllal kínálja leendő „partnereit”, Lustig megnyerő modorát felhasználva előadja a fedősztorit: Azért kéri az urak teljes körű diszkrécióját az ügy kapcsán, és azért nem a párizsi városházán tartják a találkozót, mert el szeretnék kerülni azt, hogy az torony szétbontásának híre kiszivárogjon, és a nép tiltakozni kezdjen ellene. Az önmagát főtisztségviselőnek kiadó álgróf meggyőzőképessége nem akármilyen, így a kereskedők bekapják a csalit.

Ezt követően Lustig és gyanútlan ügyfelei beszállnak a szálloda előtt rájuk várakozó automobilokba és az Eiffel-toronyhoz hajtatnak. Ott rövid helyszíni szemlét tartanak, majd Lustig arra kéri az urakat, hogy az árajánlataikat a majd 10 000 tonnányi acélra pecsétes borítékban küldjék meg neki öt napon belül. Majd újfent figyelmezteti őket arra, hogy az ügyletet tartsák titokban, mert az államérdek ezt kívánja. A palimadarak – pardon – kereskedők ekkor nem is sejtik még, hogy Lustig már döntött az ügyletről.

Nem véletlenül kocsikáztatta meg ugyanis Lustig a potenciális áldozatait. A toronyhoz tett látogatás ideje alatt volt ideje, s lehetősége arra, hogy felmérje melyikük a legjámborabb és legkönnyebben átejthető közülük. Lustignak egy bizonyos Poisson úrra esik a választása, aki miután megtudja, hogy ő vásárolhatja meg az Eiffel-tornyot, szinte repes az örömtől. Ahhoz, hogy a torony teljes árát ki tudja fizetni, hitelt vesz fel és elzálogosítja többek között a családi házát is.

Poisson a megbeszélt napon megjelenik a Crillon Hotelben. Lustig és Poisson szignálják a „nagy üzletről” szóló szerződést, és Poisson átadja vételárról kiállított csekket. Ekkor Lustig udvariasan tudatja Poissonnal, hogy az ügyben való közbenjárásáért és közvetítői szerepéért némi jutalompénzt érdemel, hiszen ez már csak így szokás. A gyanútlan Poisson ki is fizet neki egy igen tekintélyes összeget készpénzben. Ezt követően Lustig halaszthatatlan hivatali ügyekre hivatkozva búcsút vesz az Eiffel-torony újdonsült „tulajdonosától” és sietve távozik.

Lent a hotel előtt egy taxiban már várja őt Collins. Egy bankba mennek, ahol azonnal készpénzre váltják Poisson csekkét. Ezt követően a Gard du Nord, Párizs főpályaudvara felé veszik útjukat, és még éppen elérik a Bécsbe induló gyorsvonatot. Azért utaznak a császárvárosba, mert arra számítanak, hogy a francia hatóságok hamarosan körözni kezdik őket. Azonban nem történik semmi. Megérkezésük után Lustig naponta átnézi az újságokat, hátha talál bennük valamit az akciójáról, azonban arról sehol sem tesznek említést.

Poisson ugyanis az üzlet megkötését követően óvatosan tapogatózni kezd az illetékeseknél a torony lebontásának időpontját illetően, és amikor ráébred a szomorú valóságra, attól való félelmében, hogy nevetség tárgyává válhat, inkább nem tesz feljelentést. Az esetre ennek ellenére később fény derül, azt azonban hogy mennyit fizetett ki az Eiffel-toronyért Poisson soha nem vallja be senkinek…

A történet itt még nem ér véget. Lustig és Collins nem lettek volna vérbeli szélhámosok, hogyha nem próbálják meg a trükköt újra eljátszani. A második eladási kísérletük azonban nem sikerül és kis híján börtönbe kerülnek. Ezt követően szétválnak útjaik, és Lustig az Egyesült Államokba távozik, ahol később többek közt sikerül átejtenie még Al Caponét is. Poisson további életútjáról keveset tudni, neve mindenesetre híressé válik, hiszen a francia szlengben ma is a „poisson” szót használják a különösképpen hiszékeny emberre.

A NAP AMIKOR FÉLBESZAKADT A KACSAMESÉK

Vigyázat! Könnyen meglehet, hogy ezen cikk elolvasása sokak lelkében mély, még a gyermekkorban szerzett, mára némileg behegedt sebeket fog felszaggatni. Továbbá a kellemetlen élmények előidézése egyeseknél akár émelygést, rosszullétet is okozhat. Ezért ezen cikk elolvasása előtt feltétlen kérdezd meg pszichológusod, gyógyszerészed véleményét!

Egy szép vasárnap délutánon 1993 decemberében az ország fiatalkorú lakosságának nagy része a televízió képernyők előtt ült. Aznap – mint minden egyes vasárnap – a Magyar Televízió 1-es csatornáján a Családi Mozidélután a Disney-vel című, nagyrészt rajzfilmekből összeállított műsort vetítették. A műsor rendszerint a pénzes Dagobert bácsi és kelekótya unokaöccse, Donald kacsa történeteit elmesélő Kacsamesék című rajzfilmsorozattal kezdődött, majd egy-egy Ausztrál Expressz és Csipet Csapat epizóddal folytatódott.

Gyermekfejjel bizony azok a vasárnapok voltak a hét fénypontjai. Egyrészt azért, mert az MTV 1-en rajzfilmet ezen kívül nem nagyon adtak, másrészt meg azért, mert az MTV 1-es csatornája mellett még egyetlen egy csatorna volt fogható az országban, az pedig nem volt más, mint a főként halálosan unalmas parlamenti közvetítésekben és a Közjáték címmel ellátott sűrűn vetített rettenetekben utazó MTV 2. Egyszóval, hogyha valaki rajzfilmet akart vígyelni, akkor bizony erre csak vasárnap volt lehetősége.

Azon a bizonyos vasárnap délutánon rendben el is kezdődött a Kacsamesék. Aznap a „Gonosz bálna epizód” volt a soron, és éppen csak elkezdett kibontakozni a történet amikor Dagobert bácsi azt üvöltözte, hogy „Egy tengeri szörny felfalta a fagylaltom!”, de ekkor…

Megszakadt a mese, elsötétült a képernyő. Egy darabig még lehetett hallani, ahogy Dagobert három unokája azt kiabálta, hogy „Fogjátok le!”, majd egyszercsak megjelent a képernyőn az MTV kissé szocreál stílusú logója, és felcsendült a Chopin-féle Gyászinduló ismert dallama. Se egy magyarázó szöveg, se egy bemondó sehol. Továbbra is csak a logó volt látható. A Gyászinduló ismert taktusa lement vagy hússzor, vagy talán többször is. Senki sem tudta mi történt. Háború tört-e ki, vagy valami természeti csapás érte talán az országot? Azt kiírni a képernyőre, hogy mondjuk „bocs gyerekek, de a miniszterelnök bácsi elhalálozott” egyetlen illetékesnek sem jutott eszébe az MTV-nél.

Egyébként így utólag belegondolva esetleg kiírhatták volna ezt is: „Bicsibocsánat gyerkőcök, de a miniszterelnök bácsi, akinek egyébként a kormányával közösen sikerült az országot a csőd szélére juttatni azzal, hogy hátat fordított annak az Oroszországnak ami gyakorlatilag a hazai áruk biztos felvevőpiaca volt, szóval ez a miniszterelnök bácsi elhalálozott. Amúgy neki köszönhetitek azt is, hogy el lett privatizálva jónéhány magyar vállalat némi üveggyöngyért meg aprópénzért cserébe egyes nyugati cégeknek. Különben meg Németország még korábban felvetette, hogy ellentételezésként a korábban a Páneurópai Piknik során a keletnémeteknek nyújtott magyar segítségért elengedi a teljes magyar államadósságot, de a miniszterelnök bácsi ezt sem óhajtotta. Hát ilyen önsorsrontó ország vagyunk mi, jobb hogyha szokjátok.”

Végül, amikor már mindenkinek a könyökén jött ki a Gyászinduló dallama, megjelent a képernyőn Boross Péter miniszterelnök-helyettes és bejelentette a miniszterelnök Antall József halálát. Hogyha már megjelent, akár ezt is elmondhatta volna: „A most elkövetkező pár évben mi, az országotok vezetői, politikai hovatartozástól függetlenül jól el fogjuk adni azt a nemzeti vagyont, ami még nagyszüleitek és szüleitek sok évtizednyi kemény munkájával jött létre. Így mire ti felnőttök és munkát vállaltok, jó esélyetek lesz arra, hogy csakis külföldi tulajdonú multinacionális vállalatnál tudtok majd csak elhelyezkedni. Az is fix, hogy ötödannyi bérért fogtok legalább kétszer annyit gürizni, mint azonos munkakörben lévő külföldi kollégáitok. Szokjatok hozzá, ez egy ilyen hely. Hehehe.”

A Kacsameséket aznap már nem folytatták tovább. Az ismétlés hétfő délelőttönként szokott lenni. Másnap, hétfő délelőtt az MTV igen-igen „értelmes” szerkesztőinek sikerült megismételni a megszakított adást. Gyászindulóstul. Egy nemzedék vallja azt, hogy a politikába vetett bizalma azon a vasárnapon rendült meg végleg. Mivel az MTV később sem ismételte meg azt a részt, sokak számára nem derült ki, hogy mi történt azután, amikor Dagobert bácsi fagylaltját felfalta a tengeri szörny...

MADÁRFEJŰ LAJCSIKA

1925 egy verőfényes nyári délutánján csacsifogat gördült végig a Városliget mutatványos bódéi között. A bakon Fényes Gyula impresszárió foglalt helyett, mögötte pedig egy lepellel letakart gyermekforma alak ült. A járókelők mind megtorpantak az impresszárió kiáltozása hallatán: „Höölgyek, Uraak! Szenzációóóó! Lajcsika a madárfejű gyermek! Látható a The American Weltshau-ban!”

Akkoriban a kikapcsolódni vágyó budapesti polgárok már hozzá voltak szokva a fura, olykor rémisztő teremtményekhez. Városszerte ismerték a Liget különféle bódéit és előadótermeit, köztük a Fényes Gyula-féle The American Weltshau-t. Ezeken a helyeken olyan közismert egyének léptek fel mint Hemperger Boriska, a száznegyven kilós óriásbaba, Háromfülű Boldizsár, no meg Maud, a kar és lábnélküli ember. Ezenkívül gyakran láthatta a közönség Lilly Butterfly-t, a tetovált nőt, valamint Hedi Kosch-t, kinek egyik fele fiú, a másik pedig kamaszlány volt, és persze ott volt még az ötméteres hajú nő is.

Lajcsika azonban valamennyiüket túlszárnyalta különlegességével. Hiszen, ahogy Fényes impresszárió úr mondá vala, Lajcsika egyszerre volt ember s madár. Eme tény igen nagy rémületet keltett a Ligetbe járókban. Ott volt ugyan Okkultusz, a beszélő fej, róla azonban – a tőle frászt kapó kisgyerekek kivételével – mindenki tudta, hogy csak bűvésztrükk. Madárfejű Lajcsika más volt. Ő nem holmi trükk volt. A madárfejjel született gyermek története a Városliget különlegességre éhező közönsége számára nagyon is hihető volt. Nem is csoda, hogy – Fényes impresszárió legnagyobb örömére – már Lajcsika első fellépése alkalmából is telt ház volt.

Az aznap a The American Weltshau-ba bepréselődött közönség előtt Fényes impresszárió előadta Lajcsika történetét. Eszerint egy kis vidéki faluban bukkant rá, ahol Lajcsika egy igen szegény, hatgyermekes családban jött világra hetedikként. Fényes – korabeli showman módjára – egyből be is mutatta a nézőtéren helyet foglaló tisztes polgároknak Lajcsika első sorban ülő anyját és testvéreit.

Ezt követően az impresszárió úr néhány tárgyat mutatott fel. Egy apró kis pléhkanalat és egy hasonló méretű villácskát. Miközben a két kis evőeszköz igen nagy álmélkodást kiváltva kézről-kézre járt a közönség soraiban Fényes elmondta, hogy ezeket az aprócska tárgyakat Lajcsika szülei készíttették egy ügyes kezű mesteremberrel, mégpedig azért, hogy Lajcsikának legyen mivel apró kis csőrébe helyeznie étkezésekkor a számára elkészített falatkákat. Ekkor elfojtott női sikolyok hangzottak fel, és néhány meglett férfiember is elpityeregte magát.

Az evőeszközök után egy kötött sapka járt körbe, melyet édesanyja direkt Lajcsika számára készített. A sapka meglehetősen aprócska volt, és az édesanya elmondása szerint a kis Lajcsika fejmérete születése óta semmit sem változott. Az ugyanolyan apró mint volt, pedig már 6 éves szegényke. Az anya mondandóját velőtrázó sikoly szakította félbe. Az egyik hölgyvendég ugyanis, aki alaposan szemügyre vette a parányi sapkát egyszer csak egy szürke színű madártollat pillantott meg benne.

A sírással küzdő közönség közt körbe járt egy parányi kendőcske is. Fényes elmondása szerint ezt a kendőt Lajcsika azért volt kénytelen az arcát eltakarva hordani, mert a vele egykorú gyermekek gyakorta csúfolták a madárcsőre miatt. Ennek azonban ma már vége, mondta Fényes, majd bejelentette, hogy örömhírrel szolgálhat közönsége számára. Madárfejű Lajcsikát ugyanis – az ő, azaz Fényes személyes közbenjárására – egy külföldi orvoscsoport megműtötte és csőrét valamint tollazatát sikerrel eltávolították. Az egyetlen amivel nem tehettek semmit – tette hozzá Fényes – az Lajcsika feje volt, az továbbra is olyan parányi mint egy madáré. Fényes ezt követően színre hívta Lajcsikát.

Nyílt a függöny és betipegett Madárfejű Lajcsika. A közönség egy része sikoltozni és sírni kezdett. A rémült anyák eltakarták mellettük ülő gyermekeik szemét. A férfiak közük sokan tenyerükbe temették arcukat és úgy zokogtak. A színpadon egy hatéves forma, igen vézna, kilátszó csontozatú gyermek állt. Magassága ugyan megegyezett hasonló korú társaival, azonban a feje testmagasságához képest igen piciny, valóban madárszerű volt.

Miután a nézők döbbenete némiképp elült, Lajcsika táncolni kezdett, majd dalokat énekelt, és verset is mondott. A produkció évekig telt házat, és biztos megélhetést biztosított. No nem Lajcsika, hanem Fényes Gyula direktor úr számára. (Fényes egyébként még Párizsban hallotta a madárfejű ember legendáját és ehhez kapóra jött neki az akkoriban igen ritka, manapság

kisfejűségnek – microcephaliának – nevezett születési rendellenességgel világra jött Lajcsika.) Néhány év múlva az előadás iránti érdeklődés alábbhagyott, és így az már nem termelt kellőképpen „fényes” profitot Fényes Gyula számára. Ezért az impresszárió úr Lajcsikát – diszkréten fogalmazva – páros lábbal szélnek eresztette.

Madárfejű Lajcsika élete hátralevő részét egy koszos, omladozó alagsori lakásban töltötte. Néha étellel, ritkábban pénzzel segítették régi artisták és mutatványosok akik még korábbról ismerték őt. Nyilvánosan csak ritkán mutatkozott, hiszen testalkata és torz feje miatt mindenütt csak kirekesztettségben volt része.

Története kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy ő és fentebb már említett társai (a Dömper Ellák és a Háromfülű Boldizsárok) olyanok voltak a kor közönsége számára, mint napjaink kereskedelmi televízióinak nézői számára a celebek. Hogyha valaki megépítene egy időgépet, és elhozná korunkba Madárfejű Lajcsikát nem kétséges, hogy hamarosan világszenzációként, mintegy sztárként lenne tálalva valamelyik országos lefedettségű kereskedelmi televíziócsatornán. Rögvest elindulnának az olyan műsorok mint a „Madárfejű Lajcsika feleséget keres”, „Madárfejű Lajcsika a Való Villában”, vagy akár a „Madárfejű Lajcsika a Maunika-showban”. Ahhoz sem fér kétség, hogy miután a televíziónézők lelkesedése alábbhagyna és a nézettségi mutatók esnének, korunk impresszáriói, a kereskedelmi tévék szerkesztői és vezetői ugyanúgy dobnák félre Lajcsikát, mint ahogy a nem túl fényes erkölcsökkel rendelkező Fényes Gyula tette, és Madárfejű Lajcsika ugyanolymódon szegényen, magára hagyatva halna meg még viszonylag fiatalon mint anno.

Az USA császára

1819 február 14-én, a ködös Albionban megszületett Joshua Norton, John Norton és Sarah Norton gyermeke. Nem sokkal ezután a meleg sör és a tejjel felturbózott tea hazáját fájó szívvel hátrahagyva a gyerkőc és szülei kivándoroltak Dél-Afrikába, ahol hamarosan jól meg is gazdagodtak. Később az ifjú Norton férfiúvá cseperedve úgy gondolta, hogy kicsiny neki Afrika déli csücske, úgyhogy fogta a kis cókmókját meg az úgy 50 000 (akkori) amerikai dollárnyi vagyonát és átavászkodott az Egyesült Államokba.

Joshua Norton

A nyugati parton sikerült is letelepednie egy San Francisco nevű városban. Itt előbb különféle ingatlanügyletekkel tovább gyarapította amúgy sem csekély vagyonát, majd megkötötte élete üzletét: félszáz tonnányi dél-amerikai eredetű rizst vásárolt fel, amit jelentős haszonnal kívánt továbbértékesíteni a San Franciscóba akkoriban egyre nagyobb arányban betelepülő kínai és japán kolóniáknak. Nos ez a bomba üzlet valóban élete nagy döntésének bizonyult: oltári nagy bukás lett belőle, és Joshua Norton a teljes vagyonát elveszítette. Nem maradt egy petákja, akarom mondani centje sem – csak némi rizse.

A történtek miatt Norton meglehetősen nekikeseredett. Az sem igazán vigasztalta, hogy élelemre az élete hátralévő részében már nem igen lesz többé gondja, hiszen van még raktáron egy „kevéske” rizse, úgy pár tonnányi. (Úgy hírlik, hogy – érthető módon – akkor már nem kimondottan kedvelte a rizst.) Ezért hamarosan tovább is állt hát a városból. Azt, hogy az ezt követő néhány évben merre barangolt, és ezalatt mivel foglalkozott nem jegyezték fel a krónikák. Az is megeshetett tán, hogy a rizspálinka főzés rejtelmeit próbálta ellesni valahol… A viccet félretéve a lényeg, hogy miután némi pénzt összeszedett, visszatért San Franciscóba és vásárolt magának egy szerény kis lakhelyet a városban.

A mi Nortonunk azonban ekkor már nem volt a régi. A balul elsül üzlet még mindig nyomasztotta és ettől bizony egy kissé megzakkant. No nem nagyon, csak éppen annyira hogy 1859-ben kikiáltotta magát az Egyesült Államok császárának és Mexikó Protektorának. A teljes rangja így hangzott: „I. Norton, Isten kegyelméből az Egyesült Államok császára és Mexikó Protektora”. Azt, hogy Norton eme címet nagyon is komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, hogy őcsászári felsége folyamatosan rendeleteket alkotott és azokat közzé is tétette San Francisco napilapjaiban.

Az újságok szerkesztői és tulajdonosai mindehhez lelkesen asszisztáltak, hiszen egy-egy a címoldalra kikerült császári rendelet jelentősen növelte az eladási statisztikákat. San Francisco lakossága pedig valósággal falta az uralkodói kinyilatkoztatásokat. Olyannyira, hogy előfordult néha az is, hogy egy-egy napilapot újra kellett nyomni, ugyanis az abban megjelent rendelet miatt az újság aktuális számát valósággal szétkapkodták a „hű alattvalók”.

I. Norton császár természetesen mindig rangjához illő viseletben jelent meg a nyilvánosság előtt: kék katonai uniformisára vállbojtokat és aranyozott gombokat varratott, és mindehhez sétapálcát vagy esernyőt hordott. Nyilvános megjelenéseire rendszerint elkísérte két kutyája is. A városban alkalomadtán tett sétái során mindig ellenőrizte a közalkalmazottak (rendőrök, hivatalnokok, utcaseprők) munkáját, valamint néhanapján benézett a közintézményekbe is.

San Franciscót tette meg egyik rendeletében „birodalma” fővárosává, amire a város lakói roppant büszkék is voltak, de nemcsak erre, hanem a „birodalmi papírpénzre” is, amit I. Norton császáruk személyesen tervezett és készített szerény hajlékában. Ennek ellenére pénzre nem sok szüksége volt az USA császárának, ugyanis a város éttermeiben ingyen étkezhetett, és természetesen a helyi szabók, borbélyok és más szolgáltatók sem fogadtak tőle fizetséget el sohasem.

Abban a „fránya” Washingtonban – Norton gyakran emlegette így az USA valódi fővárosát – persze nem vettek tudomást a császárról. Pedig őfelsége gyakran intézett dörgedelmes hangvételű leveleket a szenátushoz a korrupció és az ország egyéb problémái miatt. I. Norton 21 évnyi uralkodása alatt egyébként három elnök követte egymást a poszton (Millard Fillmore, Franklin Pierce és James Buchanan) de a császárt egyikük sem volt hajlandó elismerni legitim uralkodóként. Ellenben a brit Viktória királynő rendszeres levelezőpartnere volt I. Nortonnak. Az akkori brazil király, II. Pedro pedig személyesen is ellátogatott az USA császárához.

A fennmaradt feljegyzések közül kiderül, hogy a őcsászári felségét sajátos ténykedése miatt csak egyszer érte komolyabb hatósági atrocitás: egy újonnan a városba érkezett rendőr letartóztatta Norton-t (mert az állítólag szóvá tette a rendőr egyenruhájának tisztaságát) és bekísérte a városi börtönbe. Hamarosan óriási botrány kerekedett az ügyből városszerte, és a rendőrfőnök valamint San Francisco főbírája személyesen látogatta meg Norton-t a cellájában, bocsánatot kérve a zöldfülű rendőr tette miatt. A császár természetesen még aznap elhagyhatta börtönét. I. Norton, a nemeslelkű uralkodó később császári kegyben részesítette az őt vegzáló rendőrt.

I. Norton császár 1880 januárjában váratlanul elhunyt. Halálhíre a napilapok címoldalán bejárta az egész USA-t. Temetésén birodalma fővárosának csaknem teljes lakossága részt vett, az üzletek és a hivatalok aznap zárva tartottak. Az utókor megőrizte emlékét, San Franciscóban a mai napig őrzik rendeleteinek gyűjteményét.