2013. március 2., szombat

AKI ELADTA AZ EIFFEL-TORNYOT

1925 tavaszának egyik párizsiasan szép délutánján Victor Lustig gróf a Champs-Élysées egyik kávéházának teraszán üldögél. Az előtte lévő asztalkán ital és cigaretta, a gróf kezében pedig egy napilap. Lustig szeme hirtelen megakad az újság egyik cikkén, ami arról szól, hogy Párizs városa le kívánja bontatni az Eiffel-tornyot, mert annak állapota olyannyira leromlott, hogy a helyreállítása óriási pénzeket emésztene fel. Nosza, támad is egy remek ötlete a mi grófunknak, olyan amilyen még senkinek sem őelőtte. A gróf ekkor talán nem is sejti, hogy ezt még évtizedekkel később is emlegetik majd Párizs utcáin…


Victor Lustig gróf nagy tervét hamarost el is meséli „üzlettársának” Dante Collinsnak, és nem sokkal később hozzá is kezdenek a megvalósításhoz. Körültekintően kell eljárniuk, ezért minden apró részletet gondosan kidolgoznak. Ezt követően kivesznek egy teljes lakosztályt az elegáns Crillon Hotelben. Automobilokat és sofőröket bérelnek. Fejléces levélpapírokat rendelnek egy nyomdától. Olyanokat, amiken ez áll: Párizs Város és Eiffel-torony Bizottság. Majd utánajárnak annak, hogy kik a legnagyobb ócskavas-kereskedők a környéken.

Nem szükséges az arisztokrácia szokásainak avatott ismerőinek lennünk ahhoz, hogy felismerjük azt, hogy a fentiek nem igazán illenek egy gróf szokványos napi elfoglaltságai közé. Nem is csoda, Victor Lustig ugyanis nem nemesi származású. A grófi címet csak azért aggatta magára, hogy könnyebben férkőzhessen leendő áldozatai bizalmába. Lustignak a rangja mellett a neve sem valódi. Duplafenekű bőröndje titkos rekeszében általában 8-10 hamis útlevél fekszik különféle személyazonosságokkal. Nem is árt az elővigyázatosság, hiszen ő korának egyik legnagyobb szélhámosa…

Az a hat ócskavas-kereskedő, akikkel Lustig és szélhámostársa Collins felveszi a kapcsolatot, gyanútlanul besétál a nekik állított nem is akármilyen csapdába, és a megbeszélt napon megjelennek a Crillon Hotel lakosztályában. Miközben koktéllal kínálja leendő „partnereit”, Lustig megnyerő modorát felhasználva előadja a fedősztorit: Azért kéri az urak teljes körű diszkrécióját az ügy kapcsán, és azért nem a párizsi városházán tartják a találkozót, mert el szeretnék kerülni azt, hogy az torony szétbontásának híre kiszivárogjon, és a nép tiltakozni kezdjen ellene. Az önmagát főtisztségviselőnek kiadó álgróf meggyőzőképessége nem akármilyen, így a kereskedők bekapják a csalit.

Ezt követően Lustig és gyanútlan ügyfelei beszállnak a szálloda előtt rájuk várakozó automobilokba és az Eiffel-toronyhoz hajtatnak. Ott rövid helyszíni szemlét tartanak, majd Lustig arra kéri az urakat, hogy az árajánlataikat a majd 10 000 tonnányi acélra pecsétes borítékban küldjék meg neki öt napon belül. Majd újfent figyelmezteti őket arra, hogy az ügyletet tartsák titokban, mert az államérdek ezt kívánja. A palimadarak – pardon – kereskedők ekkor nem is sejtik még, hogy Lustig már döntött az ügyletről.

Nem véletlenül kocsikáztatta meg ugyanis Lustig a potenciális áldozatait. A toronyhoz tett látogatás ideje alatt volt ideje, s lehetősége arra, hogy felmérje melyikük a legjámborabb és legkönnyebben átejthető közülük. Lustignak egy bizonyos Poisson úrra esik a választása, aki miután megtudja, hogy ő vásárolhatja meg az Eiffel-tornyot, szinte repes az örömtől. Ahhoz, hogy a torony teljes árát ki tudja fizetni, hitelt vesz fel és elzálogosítja többek között a családi házát is.

Poisson a megbeszélt napon megjelenik a Crillon Hotelben. Lustig és Poisson szignálják a „nagy üzletről” szóló szerződést, és Poisson átadja vételárról kiállított csekket. Ekkor Lustig udvariasan tudatja Poissonnal, hogy az ügyben való közbenjárásáért és közvetítői szerepéért némi jutalompénzt érdemel, hiszen ez már csak így szokás. A gyanútlan Poisson ki is fizet neki egy igen tekintélyes összeget készpénzben. Ezt követően Lustig halaszthatatlan hivatali ügyekre hivatkozva búcsút vesz az Eiffel-torony újdonsült „tulajdonosától” és sietve távozik.

Lent a hotel előtt egy taxiban már várja őt Collins. Egy bankba mennek, ahol azonnal készpénzre váltják Poisson csekkét. Ezt követően a Gard du Nord, Párizs főpályaudvara felé veszik útjukat, és még éppen elérik a Bécsbe induló gyorsvonatot. Azért utaznak a császárvárosba, mert arra számítanak, hogy a francia hatóságok hamarosan körözni kezdik őket. Azonban nem történik semmi. Megérkezésük után Lustig naponta átnézi az újságokat, hátha talál bennük valamit az akciójáról, azonban arról sehol sem tesznek említést.

Poisson ugyanis az üzlet megkötését követően óvatosan tapogatózni kezd az illetékeseknél a torony lebontásának időpontját illetően, és amikor ráébred a szomorú valóságra, attól való félelmében, hogy nevetség tárgyává válhat, inkább nem tesz feljelentést. Az esetre ennek ellenére később fény derül, azt azonban hogy mennyit fizetett ki az Eiffel-toronyért Poisson soha nem vallja be senkinek…

A történet itt még nem ér véget. Lustig és Collins nem lettek volna vérbeli szélhámosok, hogyha nem próbálják meg a trükköt újra eljátszani. A második eladási kísérletük azonban nem sikerül és kis híján börtönbe kerülnek. Ezt követően szétválnak útjaik, és Lustig az Egyesült Államokba távozik, ahol később többek közt sikerül átejtenie még Al Caponét is. Poisson további életútjáról keveset tudni, neve mindenesetre híressé válik, hiszen a francia szlengben ma is a „poisson” szót használják a különösképpen hiszékeny emberre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése